Budapestben az a jó, hogy másmilyen.
Amikor először jöttem, felfedezés volt és sok ellenérzés. Aztán lassan eligazodás és megnyugtató sokszinűség. A város megvárta, amíg készen lettem rá és nem torolta meg, ha sokszor kihasználtam. Az évek alatt hozzá nőttem, úgy mutattam be, mintha nagy vidéki házunkban vezetnék körbe: Ezt a cseresznyefát négy éve ültette apa, a másik kiment, de ez szépen terem. A tetőteret egyszer majd beépítem, és tudod, van egy fecskefészek az emeleti szoba erkélyajtaja fölött...
Kipróbáltam és megpróbált. Minden, ami vagyok, ami lenni akartam - benne van az elfeledett vagy rég bezárt (na jó, némely most is jól menő) felsőoktatási képzési intézmény vendéglátó- és világmegváltás céljából kiszemelt egység mesemondó levegőjében. Az Erzsébet híd fölött robogó araszoló 7-es busz ablakain át mellbevágó szépségben. Az Árpád hídi aluljáró hajnali álmos csendjében...
A Történet vége után színüket vesztett álmok kifakították a Duna kékjét. Sosem hívtam az "én városom"-nak, de végül az lett, a Vele Töltött Idő Városa.
[...]
Ma másmilyen. Izgalmas. Kevés helyre mondom, hogy izgalmas, és talán (vagyis biztosan) azért is, mert nem maradok... De meglepett. Visszatértek a színek. Pezseg. És bár nekem már nem az életem, belémsajdult, hogy sokmindent kihagyok. Jó érzés. Örülök, hogy hiányzik. Örülök, mert szerethetem.
